Az elfelejtett törökmogyoró

A törökmogyoró nem őshonos fafajunk, s ma leginkább díszfaként ültetik. Az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával folytatott vizsgálat azonban bebizonyította: erdőalkotóként is megállja a helyét. A gyümölcse kiváló cukrászati–édesipari alapanyag, értékes fáját pedig asztalosaink hasznosíthatnák.

A törökmogyoró rokonsági köre – a mogyorófélék családja (Corylaceae) – mintegy hatvan fajt foglal magában. Ezek többsége a mérsékelt égövön él, néhány képviselője azonban a szubtrópusi övbe is behatol. Négy nemzetsége ismeretes; közülük a Corylus nemzetségnek egyik tagja a törökmogyoró. Hazája Délkelet-Európa, Kis-Ázsia, a Kaukázus és Észak-Irán. Kelet felé egészen a Himalájáig megtalálható, s ha nem tömörül is összefüggő erdőségekbe, szórványosan – mint másod- vagy harmadrendű fa – mindenütt megél.

Európában elterjedésének északi határa majdnem hazánk déli részéig húzódik fel. Nagyobb mennyiségben hozzánk legközelebb a Déli-Kárpátoknak az Al-Dunára néző vonulatain fordul elő. Főleg a dombvidékek és az előhegységek fája. Természetes erdőtársulásokban hozzánk legközelebb a Szörényi-érchegységben, a Kazán-szorostól északra lévő erdőségekben találhatjuk meg, ott is a 400-tól a 600 méteres tengerszint fölötti magasságban. Az alacsonyabb részek völgyeiben a dióval, a magasabb szinteken pedig a virágos kőrissel alkot társulást. Az erdőben elérheti a magassága a 25 métert, életkora a 200 évet. Zárt állásban szép, sudár, hengeres törzset növeszt, s többnyire 20 éves korától terem.
Nálunk szabályos kúp alakú, fölöttébb díszes koronája miatt parkfának már egy-két évszázaddal ezelőtt is ültették. Néhány vastag törzsű, terebélyes koronájú példánya védelem alatt áll. A legöregebb és a leghíresebb törökmogyorófák Pécsett, Romhányban, Miskolcon és Sajóörsön találhatók. Jó néhány 50 évesnél idősebb fasor és facsoport erőteljes növekedése, jó egészségi állapota hívta fel a díszfatermesztők figyelmét e fafajra. E fasorok bőven termettek magot, s ezeket felhasználva az utóbbi két évtizedben a törökmogyoró gyorsan elterjedt az utak és városok fásításában.
A hazai erdészeti szakirodalom a múlt század végétől többször felhívta a szakma figyelmét e fafaj kitűnő erdészeti tulajdonságaira, de hiába. Az országban föllelhető 10-15 hektárnyi erdő jellegű állományt kísérletező kedvű és jó gyakorlati érzékű erdészek kezdeményezésére telepítették. Közülük is kitűnik az alsószentiváni 75 éves, mindössze félhektáros erdő, az Erdészeti Tudományos Intézet „kísérleti terepe”: ott vizsgálták a törökmogyoró erdészeti termesztésének lehetőségeit.

A csemetétől a kettős hasznosításig

A fáról október derekáig lehulló kupacsból (kertésznyelven: a kopáncsból) kézzel kell kifordítani a makkot. Ezt célszerűen azonnal, 40–70 centiméteres sortávolsággal, méterenként 50-60 darabszámmal és 7-8 centis takarással vetik szabadföldbe. (A rétegeléssel pincében átteleltetett magot március elején érdemes elvetni.) A magoncok az első évben nem érik el a kiültethető nagyságot, ezért vagy helyben, a magágyban gyökéralávágással*, vagy faiskolába való átültetéssel nevelik tovább őket.
Erdősítésre a két éves csemete a legalkalmasabb, belőle, ha „konténeres”, 1 hektárnyi terület betelepítéséhez mintegy 3500 darabra van szükség (az ültetési hálózat 2,4 x 1,2 méteres). Az ültetvény négy-öt évig rendszeres ápolásra és – mivel a vad igen nagyon kedveli a törökmogyorót – kerítéses vadvédelemre szorul. A törökmogyoró csemetéje a lassan növő – elsősorban tölgy – fafajok közé elegyként pótlásnak is ültethető (a gyors növésű fafajokkal azonban nem versenyezhet, ezért elegy fafajnak azok közé nem ajánlható).
Az elegyítéssel és az állományneveléssel kapcsolatos tapasztalataink és ismereteink még hiányosak. Ám azt már tudjuk: ahhoz, hogy a törzs folyamatosan és egyenletesen feltisztuljon (hogy a bútoripar megfelelő minőségű fához jusson) az állományt sűrűn kell tartani (ez csak fokozatos gyérítéssel és ápolóvágásokkal érhető el).
Törökmogyoróból akár kettős hasznosítású, tághálózatú ültetvény is létrehozható. Magja kellemes ízű és nagy – az összes mogyorófaj közül a legnagyobb – az olajtartalma. Fontos cukrász- és csokoládéipari alapanyag, az ipar levantei mogyoró néven ismeri (hazai csokoládégyáraink mind a mai napig Iránból vásárolják a törökmogyorót).

Mogyoró

 

A „jég hátán” is megél

A törökmogyoró a legmostohább körülmények között is megél. Törmelékkel kevert, száraz homoktalajokon még a legszárazabb országrészekben is sikerrel ültették városainkban. Ez, persze, korántsem jelenti azt, hogy bárhol jó eredménnyel telepíthető a mogyoróerdő. Mindenesetre az alsószentiváni törökmogyoró-erdő a Mezőföld déli részén, a tengelici homokvidéken (az erdészeti klímabesorolás szerint: erdős sztyeppen) díszlik. Erdőgazdálkodásunk számára ott a legkedvezőtlenebbek a föltételek: az állományt mészlepedékes csernozjom talajra telepítették. Mindezek ellenére a száraz, erősen meszes, talajvízhatás nélküli, közepesen mély, átlagosan 60 centiméteres termőrétegű, vályogos szerkezetű talajon értékes és szép erdővé fejlődött. Hatására már a talaj felső szintjében is kedvező változások – agyagvándorlás és kilúgzás – érzékelhetők.
Az alsószentiváni állományban a mogyoróra jellemző általános károsítókon és kórokozókon kívül a mogyorólisztharmat (Phyllactinia corylea), a mogyorómonília (Sclerotinia fructigena), a szürkepenész (Botrytis cinerea), a mogyoró takácsatka (Eotetranychus carpini), a mogyoró gubacsatka (Phytoptus avellanae), a mogyoróormányos (Curcurio nucum), a tölgymakkormányos (Curcurio glandium), az amerikai szövőlepke (Hyphantria cunea) és a gyűrűs tölcsérgomba (Armillaria mellea) károsítását észleltük. Az állományban súlyos károkat csak a gyűrűs tölcsérgomba okozott, ez szálanként és foltszerűen is pusztított. Valószínű, hogy az előző évek száraz, aszályos nyarai miatt az állomány védekezőrendszere legyengült. Így ez a rendes körülmények között friss tuskókon megjelenő, korhadékbontó gomba parazitává vált, és – a tölgypusztuláshoz hasonlóan – a károsodott, de még élő törökmogyorófákat is megtámadta. A Gödöllői Arborétumban a gyökérrontó tapló (Heterobasidion annosum) számlájára írható foltos pusztulást is fölfedeztünk.

Mint alternatíva

A legutóbbi években megnövekedtek a mezőgazdasági művelés alól kikerülő területek. Az erdőtelepítés mindig is az egyik alternatívája volt a parlagföldek hasznosításának. Hegy- és dombvidékeinken s az alföldi területek egy részén is gazdasági haszonnal járó törökmogyoró-erdők telepíthetők.

Berkenye, dió és társai…
Több olyan fafajunk van, amelyet értékes fája miatt – elsősorban a bútoriparban – fölöttébb keresnek, s márcsak ezért is nagyobb figyelmet érdemelne. A minőségi fatermesztés érdekében felkarolásra érdemes fafaj a közönséges dió (Juglans regia), a feketedió (Juglans nigra), a törökmogyoró (Corylus colurna), a hegy- és dombvidéki erdeinkben természetes elegyként előforduló hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és korai juhar (Acer platanoides), a hazai vadgyümölcsök közül pedig a madárcseresznye (Cerasus avium) és a barkócaberkenye (Sorbus torminalis). Közülük a madárcseresznyéről és a közönséges diónak erdőszerű telepítéséről meg faipari hasznosításáról már olvashattak lapunkban (1996/28., 1993/26-27).
Fa! Csak ritkán bokor!
A törökmogyoró nem tartozik a nagy termetű fafajok közé: általában 20-25 méter magasra nő meg. Szép alakú, szabályos, sudár növésű fa, de lehet iker- vagy csokros törzset nevelő, fányi méretű bokor is. Ez utóbbi sokkal magasabb a hazánk erdőszélein gyakori közönséges mogyoró (Corylus avellana) bokránál. A törökmogyoró koronája megnyúlt tojásdad (kúp) alakú, tömött hatású, állományban csokros szerkezetű. Ágrendszere majdnem vízszintes, a fa felső részében egy kissé fölfele hajló, könnyed. Levelei kissé lefelé csüngők, majdnem kerekdedek, szíves vállúak és erőteljesen kétszeresen fogazottak. A hosszú kocsányon négyesével–hetesével ülő terméseit kupacs veszi körül. Ez mirigyszőrös (és emiatt ragadós), ráadásul nem mindig nyílik szét, noha a tövéig sallangos. Maga a termés 1,5 centiméternyi – széles alapú, kúpos végű – makk: nagyon kemény a héja.
Törzse erőteljes, egyenes, a koronában végig követhető, s állományban jól feltisztuló. Kérge parás, sűrűn, lemezesen repedezett (már a fiatal hajtások is erősen parásodnak). Gyökfője nem túlzottan erőteljes, fiatalon erős karógyökeret fejleszt. Valószínű, hogy később gyökérrendszerével a termőhely talajszerkezetéhez alkalmazkodik.

(M. L.)

A „rózsafa”
A törökmogyorónak mint faanyagnak napjainkban nincs igazi szerepe, mert ezt az értékes fafajt és a benne rejlő lehetőségeket az erdészszakma részben, az asztalosszakma teljesen elfelejtette. Régebbi feljegyzések arra engednek következtetni, hogy a törökmogyorófa már a XVIII. században kedvelt és értékes bútorfa volt. Mint faanyag, a török megszállás idején válhatott ismeretessé és terjedhetett el Közép- és Nyugat-Európában. Termőhelyéről, Délkelet-Európából, de méginkább Kis-Ázsiából vagy a Kaukázus vidékéről a korszak jellemző kereskedelmi útvonalain, nagyobbrészt vízi úton szállították hazánkba és földrészünk más országaiba. Az első világháború után a kereskedelmi kapcsolatok igencsak megváltoztak, s például a törökmogyoró fáját nem hozták be Közép-Európába. Helyét más fafajok (cseresznye, dió, mahagóni stb.) anyagai vették át.
A törökmogyorót a múltban művészien megmunkált bútorokhoz használták, s lilás árnyalatú, világos rózsaszíne miatt „rózsafa”-ként is emlegették. Hogy minél erőteljesebb legyen a színe, a feldolgozásra kiszemelt fa törzsét a kivágása előtti évben erős acéldróttal elkötötték. (A világos rózsaszín idősebb korban teljesen besötétedik, és a fa egyöntetűen barna színű lesz.) A szíjács színe megegyezik a gesztével, bár fiatalon a geszt valamivel sötétebb árnyalatú.
Keresztmetszetben a vastag összetett bélsugarak szabad szemmel is nagyon jól láthatók: az évgyűrűhatár éles és hullámos. A korai pászta valamivel világosabb színű, mint a kései pászta. A bélsugarak az évgyűrűhatáron egy kissé kiszélesednek, s nem tömörülnek olyan szorosan egymáshoz, mint a többi mogyorófában.
A törökmogyoró fája asztalosipari feldolgozásra és fafaragásra is az egyik legjobb tulajdonságú anyag. A törzsön a károsítók és a kórokozók okozta kisebb hegek és viszhajtások ritkán károsítják magát a faanyagot. A kitermelt rönkök a szabadban, de különösen a napon könnyen repednek, ha nem megfelelő módon tárolják és szárítják őket. Ezért a kitermelt rönkök végeit – ha nincs mód a gyors feldolgozásra – viasszal vagy olajos festékkel azonnal lekenik („lezárják”). Faanyagának sűrűsége vetekszik a bükkével; egyedül a gyertyáné nagyobb nála. Szilárdsági jellemzői (nyomó-, húzó-, hajlító-, illetőleg ütő-hajlító szilárdság) majdnem elérik a bükkéit, csupán a hajlító rugalmassága marad el attól…
Szép rajzolata és gazdag színárnyalata miatt a törökmogyoró fáját olyan területeken célszerű használni, ahol a látvány is fontos; azaz a belsőépítészetben falburkolatok, faberakások és – persze – bútorok készítésére. (A törökmogyoró faanyagával kapcsolatos vizsgálatokat a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem faanyag-ismerettani tanszékén végezték az elmúlt évben; a faanyag származási helye az alsószentiváni magtermő állomány volt.)

Fehér Sándor